Az úgy történt, hogy négy napig összepiszkoltam a konyhát. Na, nem úgy persze, mint egy kis kölyökkutya, ne arra gondoljatok. Hanem amolyan felnőttesen. Pont úgy, mint amikor a kétlábúak sokat isznak, aztán másnap jön kifelé belőlük minden. Nem alul. Fölül.
Hát velem is ez ment négy napon át. Anya három napig rettenetesen sajnált. Szépen kitakarította a konyhát, megsimogatta a buksimat és azt mondta: szegény Drazsé! Ha ez így folytatódik, megyünk a dokihoz. Tudjátok, a Pozsonyi dokikhoz. Hú, gondoltam én két rókázás között, az csöppet se baj. Sőt. Jó. Mert lehet, hogy esetleg kapok egy szurit, de utána rengeteg jutalomfalatot. Igazán megéri.
A negyedik napon azonban elmaradt a buksi-simogatás. Anya villámló tekintettel nézett rám. Már szó sem esett a dokikról. A konyhát persze most is összetakarította, de közben rettentő dühös volt. Azt mondta: Drazsé, én tényleg elajándékozlak. Ezt eddig csak Andris mondta nekem, ha rosszalkodtam. De arról mindig tudtam, hogy csak viccel. Anya még sohasem mondta. És főleg nem komolyan.
Szóval most tényleg megijedtem. Mert tényleg rossz voltam. A kutyasuliban, amikor anya nem nézett éppen oda, lenyeltem egy szép nagy tobozt. Én próbáltam megrágni, de annyira finom volt, hogy inkább gyorsan lenyeltem egybe. Hát, ez a toboz jött ki a negyedik napon. Pedig egészen a toboz-evésig nagyon jó voltam a suliban. Ha anya azt mondta: feküdj! maradj!, én feküdtem, maradtam. Méghozzá egy sorban a többiekkel! Anya ezt persze a negyedik napra már elfelejtette. Hát érdemes szót fogadni? Igazán betudhatta volna a toboz-evés-rosszasságba azt a nagy szófogadást. De nem!
Tényleg bűntudatom lett. Megfogadtam, hogy ezt a tobozt soha többé nem eszem meg!
