Komolyan mondom, ezek a Pozsonyi Dokik hihetetlenek. A mániájuk lett, hogy engem szurkáljanak. Direkt örömet okoz nekik, ha szívhatják a véremet. Most nézzétek meg, hogy nézek ki! Mind a két lábamat meglékelték.
Na, jó, ebben egy kicsit én is benne voltam. Mert először a Tamás doki letérdelt elém a földre. Ez persze rendben is van, ennyi jár nekem. De akkor hátulról rámvetette magát a Moncsi és lefogott. Van neki rendes neve is, de anya szerint nem sérthetem meg a „személyiségi jogait” azzal, hogy kiírom. Hát Isten őrizzen ettől! Aki tudja, ki a Moncsi, az tudja, aki nem, hát nem.
Moncsi olyan, mint a kétlábúaknál a nővérke, de őt „szakasszisztensnek” kell mondani. Ezt anyától tudom. Mert anya nagyon ad az ilyesmikre. Jelzem, Moncsi a saját bevallása szerint a harci kutyákat is szereti. De azért észrevehette volna, hogy egy csokilabi az csöppet sem harci kutya. Szóval nem kell orvul rávetődni egy kis vérvétel miatt.
Én ezt azonnal tudattam is Moncsival, mert elkezdtem fészkelődni. Meg hátrafelé dühösen nézegetni. Hogy jól megijedjen. Közben meg elölről Tamás belémbökött egy tűt, hogy lecsapolja az összes véremet. Na, azt már nem! Jól elhuzigáltam a lábamat, erre Tamás azt mondta, hát ez így kevés lesz a labornak. Úgy látszik ez a „labor” is valami olyan vérszívó, mint a kullancsok, meg a szúnyogok.
Akkor anya közbelépett. Azt mondta, majd ő megfog engem, és akkor nyugton maradok. Leült egy székre, azt jól nekitólta a falnak, én meg elébe ülhettem és közben egyfolytában simogatott. Én meg adhattam közben jó nyálas puiszikat a fülére. De a Tamás nem nyugodhatott. Beleszúrt a másik lábamba is. És most persze jócskán folyt a fecskendőjébe a szép piros vérem. Mert nyugton maradtam és csak egészen ici-picit nyögdécseltem. Remélem, ezzel már megelégszik az a nyomorult vérszívó labor is.
Amikor végre túlestünk a tortúrán – persze én nem így képzelek el egy túrát, mégha tor is – leragasztották mind a két lábacskámat. De hogyan! Az egyiket fehérrel, a másikat meg sárgával. Hát lehet, hogy jó orvosok, de hogy ízlésük nincs, az tuti. Láthatjátok, hogy néztem ki utána! És így kellett kimennem az utcára! Alig vártam, hogy hazaérjünk. Hogy minél kevesebben lássák ezt az ízléstelen, felemás ragacsokat rajtam.
Mindezen megpróbáltatás után a Frici apja még kötözködött is velem a fészbukon. Hogy rondán ülök. Azt kérdezte, hogy a fenekemmel is csináltak-e valamit. Hát nem! Én így ülök, és punktum. Különben is, mi köze hozzá? Nem vagyok én vizsla, hogy haptákban üljek!
A Kókusz anyja legalább kedvesen érdeklődött, hogy miért csapoltak meg. Neki el is meséltem, hogy most nem allergia tesztet csinálnak, mert azt már úgyis tudják, hogy az égvilágon mindenre allergiás vagyok. Ezért anya főz nekem rizst, meg pulykát és kapok még banánt is. Szóval nekem speciel vidám dolog ez a fosi-mosi. De Kókusz mamájának elpanaszoltam, hogy most milyen durva szavakat használt a Tamás doki. Hogy B vitamin, meg Folsav. Fogalmam sincs, hogy ezek mit jelentenek, de erősen gyanakszom. Eddig ilyet nekem még soha senki nem mert mondani.
Már otthon voltunk, amikor Tamás doki felhívta anyát. Jól hallottam, mit beszéltek. Hogy most már az a labor-vezető bácsi is beleugatott, hogy mit kell majd csinálni velem. Meg a Feri is. A másik doki. Mindenki velem foglalkozik! Na, ezt már szeretem! Nekem meg közben virágos jó kedvem van, csak anyát viszem a sírba a kakimmal. Ja, meg még azt is mondták, hogy hátha valami „autoimmun” nyavalyám van. Az autót értettem, de azzal nekem tuti nincs bajom. Aki olvasta a könyvemet, az jól tudja, mennyit autóztam már életemben. Az immunt még nem ismerem, biztos valami autóalkatrész.
Szombaton megyünk megint a dokikhoz. Képzelem, mit fognak még kitalálni!
