Nehogy azt higgyétek, hogy én folyton beteg vagyok, csak azért mert a dokik rajtam tanulják a szakmájukat! Én csak megteszem nekik azt a szívességet, hogy rajtam gyakorolhassanak. Meg persze szeretem, ha állandóan velem foglalkoznak.
De hogy amúgy mennyire jól vagyok, azt itt most mindjárt be is bizonyítom.
Ebben a rémes kánikulában Kókusz barátommal, meg az összes hozzánk tartozó kétlábúval kimentünk a Marina-partra .
Azért ez a barátság Kókusszal nem egy mindennapi történet. Mert Kókusz tud remek fej lenni, de máskor meg halálra rémiszt. Amikor jó fej, akkor hív játszani, meg együtt úszunk a Dunában.
Néha még a gyönyörű lila karikáját is odaadja és addig rágcsálhatom, ameddig csak akarom.
Máskor meg leugat, és bevallom, olyankor bizony félek tőle. Nem kicsit. Nagyon. Ezért nem is mertem vele huzigálni azt a csodás lila karikát. Pedig Kálmán nagyon próbálkozott. Meg is fogtam egy pillanatra, de Kókusz olyan pillantást vetett rám – persze ezt a kétlábúak nem értik – hogy inkább eloldalogtam. Tessék, itt láthatjátok majdnem az összes kétlábút. Kivéve Andrist, mert ő fotózott. De a legjobb buli az volt, amikor Kókusz “törülközött”. Valójában istenien hempergett a fűben. (Közben persze jól megugatott. Mert ő ilyen.)
Mindent egybevetve, szuperül éreztem magam! Meg szerintem a kétlábúak is.
