Már nem is mondok többet a lakásfelújításról, elég, ha megnézitek ezeket a képeket. Önmagukért beszélnek.
Ezt biztosan nem bírom sokáig.
Csupa csomag, bőrönd, ez nem élet!
Még az ágyacskám sem komplett
Hát én megyek is innen
Micsoda kupi!
Ezt nevezik nappalinak?
Hol van a kanapé?
Én mondom nektek, haverok, ez maga a katasztrófa. Persze nem olyan nagy, mintha egyáltalán nem lenne otthonod, de majdnem akkora.
Hajléktalan
Fotó: kutya.hu
Egészen békésen indult az egész. Anya meg Andris meghívott két bácsit, egy kicsi vékonyat, a Bélát, meg egy nagydarabot, a Karcsit. Én jól hallottam, hogy mind a kettővel ugyanarról beszélgettek. Hogy a konyhában csak ezt, meg azt, de a fürdőszobában, no, ott aztán mindent, és festés, meg mázolás, meg csiszolás, meg ilyenek. Kajáról egyáltalán nem esett szó. Ezen kicsit csodálkoztam, de hát a kétlábúak már csak ilyenek. Ehelyett anya bőszen írogatott, meg számolgatott, és azt mondta, hogy a Karcsi az olcsóbb. Ezt se nagyon értettem, mert szerintem egy nagydarab biztos sokkal többet eszik, mint a kicsi vékony. Akkor meg mitől olcsóbb?
Egyszer csak anyáék elkezdtek csomagolni. Hű, utazunk, gondoltam. De jó lesz! Imádok utazni. Most rögtön tudtam, hogy én is megyek, mert nekem is csomagoltak. Kaját, meg játékokat, meg még az ágyacskámat is. Igaz, nem az egészet, csak a finom puha belsejét. De az nem baj, nyaraláshoz elég nekem az is.
Onnan kezdtem értetlenkedni, amikor a jó sok cuccot bepakolták Andris kocsijába, de anya nem szállt be. Meg én sem. Azt mondták, mi menjünk gyalog. No hiszen, milyen utazás az, ahová nekünk gyalogolni kell? Andris meg autóval megy. Nagyon fura.
Ilyen egy utazás
Perceken belül kiderült, hogy egyáltalán nincsen szó semmiféle utazásról. Egyszerűen csak átmentünk egy utcával arrébb és becuccoltunk egy másik lakásba. Szép lakás volt, nem mondom, de anya rögtön el is rontotta. Két gyööönyörű, hatalmas puha szőnyeg volt a nappaliban, meg a hallban. Már láttam lelki szemeim előtt, amint fetrengek rajtuk. Ne kérdezzétek, mi az a lelki szem, mert fogalmam sincs róla. Csak úgy mondtam, mert másoktól hallottam. Valami olyasmi lehet, mint a lelkiismeret. Mert arról sem tudom, hogy mi.
A lényeg az, hogy anya azonnal feltekerte a pihe-puha szőnyegeket és félretette. Na, ennyit a hempergésről.
Amíg ők pakolásztak, én szép halkan felóvakodtam a kanapéra. Végül is nem otthon vagyunk, ahol nem szabad. Itt biztosan szabad. Hát nem! Amikor észrevették, hogy ott trónolok a kényelmes kanapén, abbahagyták a pakolászást csak azért, hogy engem leparancsoljanak onnan. Később tettem még egy kísérletet, hogy jobb belátásra bírjam őket. Az se jött be. Jól van, ha nem hát nem. Úgy látszik, ez a mániájuk. Pedig nem is az ő kanapéjuk.
Na, jó. Akkor legalább belakom az új otthonomat. Mert úgy látszik, mostantól itt lakunk. Ezért a szép nagy nappalit kicsit körbejelölgettem. Hogy ők is tudják, hol a helyük. Meg én is.
Így jelölök én
Amúgy meg mégis csak hasonlított ez az egész egy nyaralásra, mert csak két hétig voltunk abban a lakásban. Utána megint jött a nagy pakolászás. Anya örömködött, hogy végre hazamehetünk. Pedig igazán nem volt rossz neki itt. Meg nekem sem. De hát az otthon, az mégis csak otthon! Gondoltam én. De nem az volt!
Eltűnt belőle minden, ami fontos. Nem az asztal, meg a székek, meg az ágyak. Azok mind megvoltak. Csak éppen nem volt szaguk. Sem anyaszag, sem Andrisszag, sem Drazsészag. Ellenben valami ismeretlen festék-, meg lakkszag, nem beszélve egy csomó idegen emberszagról. Brrr. Be is feküdtem az ágyikómba, mert legalább annak Drazsészaga volt. Két napig ki se jöttem onnan. Na jó, sétálni, meg kajálni persze kijöttem. De amúgy meg nem. Mert ellopták az összes szagot, ami az otthonomat jelenti.
Anya azt mondta, ő soha többet nem akar lakásfelújítani. Meg is értem. Biztos neki is hiányoznak a régi finom otthon-szagok.
Minden olyan új
Az ágyikómban
