Már megint. A múltkor sem vittek magukkal anyáék, amikor elmentek megnézni az ÉN kölykeimet.
Hiába is sutyorogtak egymással nagyon, de nagyon halkan, mindent hallottam. Elfelejtik, hogy nekem milyen fantasztikus a hallásom. A legmélyebb álmomból is felébredek, ha egy icike-picike zacskó megzörren a konyhában. És persze azonnal kirohanok. Igaz, többnyire hiába. De soh’sem adom fel. Mert én ilyen vagyok. Ilyen nemfeladós.
Szóval, most is jól hallottam, hogy hová készülődnek. Persze, hogy Bimbihez és a kölykeinkhez. Azt is hallottam, hogy most már három hetesek. Mármint a kölykeink.
Meg azt is, hogy sajnos már csak nyolcan vannak. A tízből. Mert a Bimbi a két legkisebbet nem hagyta szopizni. Hát ettől először nagyon, de nagyon mérges lettem! Milyen kutya-anya az ilyen? Ahelyett, hogy pont a piciket babusgataná, hogy ők is megnőjenek. De nem, inkább eltologatja őket a cicijétől. Ráadásul velem meg sem beszélte.
Anya, mármint az én ember-anyám erre azt mondta, hogy ilyen a természet. Bölcsebb, mint az emberek. Mert a kutya-anya pontosan tudja, hogy az a két szegény picike nem életképes. Vagy beteg. Ezért aztán nem hagyja, hogy sokáig kínlódjanak, inkább rögtön intézkedik. És ez nem gonoszság a részéről, hanem ösztön. És emiatt nem lehet haragudni rá.
Na jó, én nem haragszom Bimbire. Csak anyáékra. Talán náluk is valami „ösztön”, hogy engem még mindig nem visznek el a saját kölykeimhez? Majd csak akkor, ha hathetesek lesznek?
De most legalább nem csak szagtalan és hangtalan fotókat hozták haza az ÉN kis kölykeimről. Persze szaguk a videóknak sincsen, de legalább hangjuk az van! Hallom, ahogyan az ÉN picikéim nyifi-nyafiznak. Ők persze azt hiszik, hogy ugatnak, de az inkább úgy hangzik, mintha egy zsák kismacska nyivákolna.
Nem baj srácok! Három hét múlva majd én kézbe, vagyis mancsba veszlek benneteket, és mindenre megtanítalak, amit az ÉN gyerekeimnek tudniuk kell!
