Ígértem nektek, hogy majd mesélek az én szilveszteremről.
Hát az nem volt semmi! Ennyi havat egy helyen még soha sem láttam! Pedig voltam már jó néhányszor Mecseknádasdon, az Aranypatkó Lovaspanzióban. Pontosabban a Brauer Panzióban. Mert ez a kettő ugyanaz. Kicsit bonyolult ez nektek, de én már értem. Na, nem azt a kesze-kusza magyarázatot, amit Andi néni anyának elmondott, hogy miért lett más a nevük, meg hogy mégis használják még az Aranypatkó nevet is, mert úgy ismerik őket, de majd megtanulják az új nevüket is. Az egész csak egy nagy ködösítés volt. Szerintem.
Aranypatkó Lovaspanzió
Az igazság az, hogy az összes Brauer, meg a panzió is tudja, hogy én félek a lovaktól. Na jó, nem félek, ez túlzás, csak mondjuk úgy, hogy nem annyira szeretem őket. De csak azért, mert olyan hatalmasak. És amikor elindulok feléjük, akkor nagyon szigorúan néznek azokkal a nagy szemükkel. És akkor nekem muszáj ugatnom. De akkor is néznek. Azt hiszem, ezek a lovak lenéznek engem. Pedig én sem vagyok piskóta. (Ezt így mondják a kétlábúak, de ennek sincs sok értelme. Senki sem gondolja, hogy piskóták lennének.)
Kép: lovak.lapunk.hu
A Brauereket viszont nagyon szeretem. Mindegyiket. A kiscsajokat, Izát, meg Mirát, meg a szüleiket, meg még a nagyszüleiket is. Meg a panziót is. Bár nem tudom pontosan, melyik közülük a panzió, de mindig beszélnek róla. Egyszer majd biztos őt is bemutatják.
A lényeg az, hogy minden Brauer jó fej. Most meg annyira jó fejek voltak, hogy mire odaértünk erre a Szilveszter nevű micsodára, addigra rengeteg havat összehordtak nekünk. Hetet-havat.
Hóba írtam a nevemet
És még ráadásul megérkezett Kókusz haverom is. Tudjátok, őt már nagyon régen ismerem. Még a futtatóból. Tulajdonképpen barátok vagyunk, csak ő barátabb nálam. Mert ha neki nem tetszik valami, akkor leugatja a szőrt a fejemről. Néha akkor is, amikor nem is csinálok semmi rosszat. Anya ezt úgy mondja, hogy kettőnk közül Kókusz a domináns. Ez a domi-akármi valami olyasmit jelent, hogy ő a főnök. Mármint Kókusz. Persze azért nem kellene folyton leugatni engem. Mert én is tudnék főnök lenni, ha akarnék. Csak nem akarok.
Kókusz
Fotó: Láng
De most ezen a szilveszteri micsodán Kókusz is jó fej volt. Még huzigáltunk is, meg együtt rohangáltunk a nagy hóban.
Huzigálunk
Fotó: Gárdai Kinga
Viháncolunk Kókusszal
Fotó: Gárdai Kinga
Este meg, amikor mindenfelé durrogtattak, akkor Kókusznak mindjárt kisebb lett az arca. Ki se jött a tornác alól. Én meg akkor is ott kolbászoltam a kertben. Mert én lövésálló vagyok. Ezt persze megint a kétlábúak mondják így.
Bírom a lövést
Fotó: Láng
Azoknak mindenre van valami buta szavuk. Aki lövésálló, azt nem lehet lelőni. Anya mégsem engedett ki egyszer sem egyedül az erdőbe, nehogy lelőjenek véletlenül a vadászok. Anya azt magyarázta Kókusz gazdáinak, hogy a lövésálló azt jelenti, hogy én nem félek a durrogástól. Mert volt tenyészvizsgám, és ott puskával lőttek mellettem és nem volt szabad megijednem. Na, nem is ijedtem meg. Hanem elrohantam megkeresni a fácánt, amit eldugtak a mezőn. Most viszont senki sem dugott el egy ici-pici fácánt sem. Hogy akkor minek durrogtattak, azt nem is nagyon értem. Biztosan csak azért, hogy Kókusz lássa, én milyen bátor tudok lenni. Csodálkozott is rendesen.
Kókusz nem szerette a durrogást
Aztán még az is volt, hogy amikor szólt a zene, a kétlábúak kettesével összekapaszkodtak és össze-vissza lépkedtek. Ezt ők táncnak hívják. Én is táncoltam anyával! Hát ez nem nekem való. Az embernek, illetve a kutyának azért van négy lába, hogy mindegyiket használja. Nem csak kettőt, mint ennél a táncolásnak hívott ugra-bugránál. De azért anya kedvéért jó pofát vágtam még ehhez is. Hadd legyen neki is jó a szilvesztere! (Persze Kókusz ebbe is beleugatott.)
Éjfélkor meg pezsgőztek a kétlábúak és ezerszer elmondták egymásnak, hogy boldog új évet. Nekem is mondták. Én meg nem mondtam nekik erre semmit. De a pezsgő finom volt!
Kép: maimoni.cafeblog.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: