Dr. Drazsé

Végre megint nyaraltunk! Én ugyanis imádok nyaralni. Különösen Mecseknádasdon. És ott is különösen a Brauer panzióban. Jelzem, más ottani panzióban még nem nyaraltam. De hogy ez a legjobb, az tuti.

Velünk volt Bori meg Ágó. Ha emlékeztek a mesekönyvemre, ők anya ember-unokái.

Most már van neki kutya-unokája is, az én fiam, Sólet. De őt nem mi neveljük. Látszik is rajta 🙂

 

Tulajdonképpen nem Bori meg Ágó volt velünk, hanem mi voltunk velük. Mert nekik rendeztek kukta-tábort.

 

 

 

 

 

 

 

Na jó, nem csak nekik. Még másik 16 gyereknek is. Csupa jófej gyerek volt. Mert mind velem akart játszani! Kicsit – nagyon – kánikula volt, de azért én rohantam a labda, meg a frizbi után. Lógott is a nyelvem derékig.

 

 

 

 

És akkor még nem is beszéltem Zsömiről. Zsömi kislány fehér-labi. Ő ott lakik. Egy nagy kenelben. De nem szeret benne lenni. Viszont ha kiengedik, akkor megszökik. Kivéve ha velem játszhat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vagyis az sem kivétel. Mert egyszer még így is megszökött. Mert a kétlábú kölkök éppen minden mással foglalkoztak, ahelyett, hogy velünk játszottak volna. Bohóckodtak, kirándultak,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a lányok meg összekenték magukat mindenféle finomsággal, mert azt hitték, hogy attól majd szebbek lesznek. Egészen addig csinálták, amíg én le nem nyaltam róluk azt a maszknak nevezett joghurtos, mézes uborkát. Fincsi volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyszóval Zsömi mégis megszökött. Kirohant az országútra. Anya meg utána. Én meg anya után. Szép kis cirkusz volt, mondhatom. Anya néha fuvolázott neki, hogy „Zsömike, zsömike, gyere-gyere-gyere kiskutya” és mutogatta neki a jutifalatot. Na persze az enyémet!

 

De már ezt sem bántam, mert abban a hőségben eléggé utáltam utánuk rohanni. Máskor meg anya hangja hirtelen megváltozott – dühös lett – és a Zsömi kedves édesanyját emlegette és javasolta, hogy ki mit csináljon vele. Én persze ezt nem értettem, de elég fenyegetően hangzott.

 

 

 

 

 

 

Azt sem értettem, hogy Zsömi, azokkal a kis rövid lábaival hogy tudott ilyen gyorsan és ilyen sokáig rohanni.

Végül Iza mentette meg a helyzetet. Iza a panzió nagyobbik kislánya. Van neki egy húga is, ő a Mira. De Zsömi csak és kizárólag Izának fogad szót. És még neki se mindig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végül Andris – tudjátok, akit nem szabad apának hívni – utánunk jött a nagy autójával és hozta magával Izát. Iza meg hozta Zsömi nyakörvét meg a pórázát. És nagy nehezen lecsalogatta a hegyoldalból Zsömit, aki az autó elől – meg előlünk – oda felrohant.

Szegény buta kis Zsömi! Mehetett vissza azonnal a keneljébe. Hát kellett ez neki?

Anya azt mondta, hogy ő majdnem infarktust kapott. Nem tudom, mi az, de szerintem csak nagyon megizzadt és lihegett. A nyelvét persze nem lógatta ki a kis buta, hogy lehűljön. De estére már azzal dicsekedett, hogy ő több mint 1 kilométert futott ebben a hőségben. Nagy cucc!

 

Fotók: Brauer Andi, Láng András

 

 

 

Anya szerint ilyen szó nem létezik. Pedig de. Ha van viharkárosult – márpedig ugye hogy van olyan, nem is kevés – akkor miért ne lehetne viharhasznosult is.

Az olyan, aki hasznot húz a viharból. Na, nem pénzes haszonra kell gondolni. Mert a kétlábúaknak mindenről a pénz jut az eszükbe. Azért is nem boldogok. Mint mi, négylábúak, akiknek egészen más dolgok tudnak örömet okozni. Például egy vihar utáni futtató. Ez ugyan csak kicsike öröm, ami boldoggá tesz egy olyan okos és szép kutyust, mint például amilyen én vagyok.

Ilyenkor ugyanis lejönnek a finom faágak a földre és ott heverésznek. Az embernek, akarom mondani, a kutyának nem kell folyton folyvást valami megfelelő bokrot keresgélnie, ahol kielégítheti mindennapi szükségleteit. 

 

Meg a levegőnek is rettentő finom illata van ilyenkor. Meg még a futtatónak is. És ez is a letört faágaktól van.

 

 

De azért én persze sajnálom azokat, akiknek bajt csinált az a nagy vihar. Csak közben ici-picit örömködöm is. Ugye nem baj?