Anya azt mondja, hogy valaki már írt ilyen címmel egy verset. De az egy nagyon szomorú ember lehetett, mert még a dinnyehéj is elúszott előle. Most is ott üldögél ez az Attila (vagy József?) nevű bácsi a rakodópart alsó kövén és nagyon oda van. Nyilván a dinnye miatt.
Fotó: budapestcity.org
De amit én mesélek nektek, az sokkal, de sokkal vidámabb történet. Mert vasárnap ott voltunk a Dunánál. De nem csak mi, hanem Kókuszék is. Meg az összes gazdink.
És rohadt meleg volt. Annyira, hogy csak vizesen lehetett kibírni.
Anya közben idesúgta, hogy a “rohadt” az csúnya szó. Mondhatom, fogalma sincs, hogy én mit írtam volna a melegről, ha nem ilyen úri módon akarom magam kifejezni. De hagyjuk.
Kókuszt már ismeritek, ő a fehér goldi haverom. Néha meg a társbérlőm. De most nem. Most csak ugráltunk, fürödtünk, rohangáltunk.
Meg ne mondjátok neki – mert Kókusz nagyon büszke magára –
– de az tuti, hogy én sokkal de sokkal gyorsabban tudok úszni, mint ő. Meg futni is.
Igaz, ő meg tudja, mi a “jobbra”, meg a “balra”. Persze én is tudnám, ha akarnám, de minek. Enélkül is én érem el hamarabb a vízbe dobott labdát. Kókusz el sem indul, ha látja, hogy én nekiduráltam magam. Ugye, sejtitek, miért?
Fotók: Gárdai Kinga
