Biztosan emlékeztek a korábbi meséimből, hogy milyen jókat nyaraltunk Supetarban. Ott, ahol a kutyákat szúrta a kaktusz, az emberek meg vidáman jöttek-mentek a Kaktuszban. Az egy nagy épület volt, amire rá volt írva, hogy Kaktusz. Ja, meg az is, hogy hotel. Meg abban a Supetarban rengeteget fürödtem a tengerben. Olvassátok csak el, milyen jó volt ott nekem!
Fotó: Láng András
Tenger, meg kaktusz most is volt, de mégis valahogy más volt az egész.
Már az autó is más volt, amivel utaztunk. Anya kis autójával mentünk. Nem mondom, hogy az olyan rossz lenne, de mégsem olyan szuper kényelmes, mint tavaly az az óóóriási Nissan volt. Az, amit mindig Andris vezetett. Tudjátok, akit nem volt szabad apának hívnom. De azért jó fej volt. Épp, mint egy apa.
Fotó: Láng András
Már egy jó ideje nem láttam. Otthon sem. Kérdeztem is anyát, hogy hová ment, de mindig csak azt mondta, hogy nagyon messze, “ahonnan nem tér meg utazó”. Ezt végképp nem értettem. Hol lehet az a hely, ahonnan nem tud hazajönni? De anya mindig szomorú lett, amikor kérdezősködtem. Így, egy idő után már nem is kérdeztem semmit. Mert nem szeretem, ha anya szomorú.
Azt hittem, hogy azért a supetari nyaralásra csak előkerül. Mert ott mindig nagyon szeretett lenni. De nem. Csak anya meg én mentünk a kicsi autóval. És anya még szomorúbb lett, pedig én most egy árva szóval sem kérdeztem, hogy Andris miért nem jön velünk.
Mire végre megérkeztünk a komphoz – tudjátok ez a Supetar egy szigeten van, ahová komppal kell átmenni – addigra anya szeme tele volt valami vizes dologgal. Azt hiszem, könnynek hívják azt a vizet, ami a kétlábúak szeméből folyik lefelé.
De egyszer csak már nem sírdogált, hanem inkább ordibálni kezdett. Egy fura nyelven beszélő bácsival. Mert az a bácsi egy nagy pancser volt. A kompon anya kinyitotta a kis autójának az ajtaját, hogy kiszálljunk és felmenjünk a fedélzetre. Mert ott süt a nap és lehet bámulni a sirályokat.
Na, ekkor jött ez a pancser bácsi és durr, elcsapta a kis autó ajtaját. Pont ott, ahol anya ki akart szállni. Még jó, hogy nem anyát csapta el. De az ajtó, az gajdeszra ment. Nem tudtam, mi az a “gajdesz”, de jól láttam. Ha két görbület és egy horpadás van egy autó ajtaján, az a gajdesz.
Fotó: Aszódi János
Na ezért kezdett anya ordibálni. De nem azon a nyelven, amin a pancser bácsi beszélt. Meg nem is úgy, ahogy én megérteném. Lett nagy veszekedés – két buta nyelven – és nagy egymásra mutogatás.
A bácsi azt mondta, hogy ő “unschuldig”, anya meg azt, hogy de bizony hogy “faulty”. Ebben maradtak. Aztán jött a kapitány és egy harmadik nyelven magyarázott valamit. Közben meg mindenki össze-vissza fényképezgetett. És nem Engem! Jelzem ez egy kicsit bántott is. Helyettem a két autót fotózgatták. Anyáé volt a rondább, ez tény.
Fotó: Aszódi János
Anya még akkor is dühös volt, amikor a barátunk – aki velünk utazott Supetarba – egy spárgával szépen bekötözte az ajtót. Hogy anya ki ne essen vezetés közben. Ja, azt eddig nem mondtam, hogy azt az ajtót egyáltalán nem lehetett becsukni. A két görbület, meg a horpadás miatt. Ezért kellett a spárgás kötözgetés. Nem tudom, ez anyának miért nem tetszett. Szerintem elég viccesen néztünk ki. Különösen, amikor már lementünk a kompról. A spárga vége ide-oda lifegett. Alig győztem kapkodni a fejemet, hogy jól lássam.
Később elvittük a kis autót egy szerelő emberhez. Na, ő aztán egyetlen olyan nyelvet sem tudott, amit anya, vagy János, a barátunk értett volna. Igaz, a szerelő emberrel nem is kellett kiabálni. Azt mondta, hogy dobre, vagy dobar, vagy valami ilyesmit.
Valahogyan rájött, hogy mit akarunk tőle. El is mutogatta, hogy majd ő megcsinálja azt az ajtót úgy, hogy ne spárgával kelljen becsukni. Ezt én egy kicsit sajnáltam. Mert így hazafelé már egyáltalán nem leszünk viccesek.
Végül előbb hazajöttünk, mint kellett volna. Az persze senkit nem érdekelt, hogy én kevesebbszer fürödhettem a tengerben.
Kép: Láng András
Anya azt mondta, hogy eladja ezt az egész Supetart. Meg az autót is. De nagyon belejött!
Még jó, hogy engem nem akar eladni!
