Sok minden történt azóta, amióta első könyvemben meséltem nektek magamról, meg a családomról. Remélem, mindannyian olvastátok. Ha esetleg, netalántán mégsem, azonnal pótoljátok!
Hogy a lényeggel kezdjem, rengetegszeres APA lettem. Megismerkedtem Bimbivel, a gyönyörűséges csokilabi lánnyal. Még be sem léptünk a kapujukon, már kintről, az utcáról beleszerettem.
Na és amikor végre kinyitották a lányos ház kapuját! Addigra már Bimbi is halálosan belém szeretett. Így azonnal úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Ez, nálunk, kutyáéknál nem jár akkora felhajtással, mint a kétlábúaknál. Semmi ceremónia, se pap, se anyakönyvvezető, vagy hogy hívják azokat a fura ruhába öltözött komoly alakokat, akik folyton ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki „igent” mondjon, aki elébük kerül.
Tanúk sem kellenek nekünk. Nélkülük is tudjuk, hogy házasok vagyunk. Nincsen holtomiglan-holtodiglan, se virágözön, se flancos menyasszonyi ruha. Ezekre csak a magabizonytalan emberféléknek van szükségük. Mert ők nem olyan fejlett ösztönlények, mint mi. Aztán meg a végén elválnak. Sok ilyent hallottam. Akkor meg minek ez az egész herce-hurca.
Mi, mármint Bimbi meg én, azonnal nekiláttunk a gyerekcsinálásnak. Végül is ezért jöttünk lánykérőbe. Lett is nyolc gyönyörűséges csokilabi kölyköcskénk.
Az egyik éppen velünk szemben lakik. Őt az embergazdái Sóletnek nevezték el. Mit mondjak, elég furcsa név, de hát végül engem is Drazsénak hívnak. Hiába, ezek a gazdik még akkor is a hasukra gondolnak, amikor nevet adnak nekünk.
Azért döntöttem úgy, hogy újra írok nektek – akik már persze olvastátok az első könyvemet – hogy elmeséljem, már megint APA lettem. Bimbi meg anya. Mert a mi szerelmünk nem csak örök, de igen termékeny is. Még kilenc kicsi csokilabit hoztunk össze mi ketten. Hát nem vagyunk zseniálisak?
Én sajnos még nem láttam őket, de abban látatlanban is biztos vagyok, hogy ugyanolyan gyönyörűek, mint Bimbi meg én.
Majd ha picit nagyobbak lesznek egy kispatkánynál, megmutatom nektek is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: