Dr. Drazsé

Kátya vagyok. Hét hónapos. Illetve most, hogy ezt írom, már nyolc. Iszonyúan okos vagyok. Így azután hamar megtanultam írni. Meg Drazsé mondta nekem, hogy ebben a családban mindenki ír. Mondott valami egészen furcsa szót is, valami grofo, vagy grafo, és a végén meg valami mániát említett.

De kezdjük az elején. Drazsét már ismeritek, ő egy csoki labrador. Hozzám kicsit öreg, mert már hat éves. De attól még elég jó fej. A hangsúly az „elég”-en van.

Úgy kezdődött ez az egész bonyodalom, hogy én békésen – na ez túlzás – éldegéltem valami faluvégen sok-sok másik kutyával együtt.

Na, tessék, most Drazsé beleugat az én szövegembe. Azt mondja: Csévharaszt. Meg hogy menhely. Nem tudom, mit akar ezzel, de nem szeretem, ha beleugatnak a dolgaimba.

Egyszer csak megjelent ezen a szép, békés, nyugodt, csendes faluvégen egy nő meg Drazsé. Drazsé Anyának hívja a nőt, de szerintem van neki rendes neve is. Hallottam. Zsuzsa. Nekem nincsen se apám, se anyám, ez a Zsuzsa meg végképp nem lehet egy Anya. Főleg nem nekem. Először is egyáltalán nem hasonlít semmiféle terrierre. Összesen csak két lába van, vagyis még csak nem is kutya. Ez a Drazsé tök hülye.

 Jöttek ezek ketten többször is és akkor mindig kivittek a kennelből sétálni. Ez végül is rendes dolog volt tőlük. Jókat rohangálhattam az erdőben. De ez a Zsuzsa mindig visszahívott. Fejhangon visítozta, hogy gyere, gyere, gyere! Hallom én elsőre is, nem kell sivalkodni. Ha akarok, úgyis visszamegyek. Na, jó, neki mindig visszamentem, hadd örüljön. Meg olyankor adott falatkát is. Aztán visszavittek az én szépséges kennelembe a haverjaim közé és végre elhúztak.

Kivéve az utolsó alkalommal. Akkor ez a Zsuzsa hosszan beszélgetett Verával. Vera egy nagyon rendes csaj, mindig adott enni nekem, meg a többieknek is. Ezek ketten a nagy dumálás közben össze-vissza írogattak mindenféle papírokat . Ez persze engem cseppet sem érdekelt, elvégre mi közöm hozzá?

Kiderült, hogy van hozzá közöm. Ez a Zsuzsa felkapott és betuszkolt az autójába. Az autó még hagyján, de az ülésen volt egy rácsos ládika és abba szuszakolt be engem. Drazsé meg magától beugrott a csomagtartóba. Mondom, hogy eszement egy kutya ez a Drazsé. És akkor Drazséstul, Zsuzsástul, kutyaládástul jó hosszan autóztunk. És megérkeztünk egy iszonyatos, hangos, zajos, büdös forgatagba, tele ismeretlen emberekkel, recsegő, zörgő izékkel és olyan kutyákkal, akiket egy-egy kétlábú valami madzagon rángatott. Kutyaúristenem, hová kerültem?

Kép: hetek.hu

Kép: haziallat.hu

Minden esetre én jól telehánytam azt a rémes kutyaládát.

Az egész úgy kezdődött, hogy Anya berakott a kocsiba – na jó, persze nem berakott, beugrom én magamtól is – és elmentünk nagyon, de tényleg nagyon messzire. Persze nekem nem mondott semmit. Ahogy szokta.

Egy darabig még pont olyannak tűnt a dolog, mint máskor, amikor utazunk valahová. Az azért gyanús volt, hogy semmilyen csomagot nem vittünk magunkkal. Még az én kajámat sem. Akkor meg hogyan képzeli anya ezt az utazást?

Egyszer csak letértünk a rendes, becsületes, aszfaltozott útról és ráfordultunk valami rettenetes gödrös-bödrös, kátyús, poros borzalomra. Na, szép kis nyaralás lesz ez, mondhatom. Se kaja, se normális út!

Jó egy órányi autókázás után érkeztünk meg. Azt, hogy megérkeztünk, csak onnan tudtam, hogy anya megállt a kocsival és engem is kiengedett. Nem fogjátok elhinni, mi fogadott, amint kiszálltam! Éktelen ugatás, csaholás, ordítozás, vakkantás, szóval minden olyan hang, amilyent csak kutyák tudnak kiadni magukból. Rengetegen voltak. Mármint a kutyák. És mind bezárva.

Erre a nagy kutya-ordibálásra előjött egy női hölgy. És azt mondta anyának, hogy menjünk be nyugodtan, és mindjárt megmutatja.

Mi a csodát akar ez a női hölgy anyának megmutatni? Anya látott már kutyát épp eleget. Meg hát ugye itt vagyok én, Drazsé. Nálam meg szebb és okosabb kutyát úgysem tud mutogatni.

Hát nem is. Odahozott egy kis vakarcsot. Ahogy ez a kis vakarék elkezd rohangálni, az egyik füle kifordul, a másik meg nem. És a szőre is össze-vissza borzolódik. Még azt se tudta eldönteni ez a kis idióta, hogy milyen színű legyen. A háta fekete, a lába barna, a hasa meg fehér. Hát, hogy néz ki az ilyen? Az ember, akarom mondani, a kutya legyen szép egyszínű. Épp, mint én. Gyönyörű csokibarna. Mindenhol.

Na, egy dolog azért rendben volt vele. Legalább lány volt. De még az is csak módjával. Mert még nem is volt igazi lány. Csak gyerek. Hallottam, hogy csak hét hónapos. Pisis.

Anya meg az a kedves női hölgy beszélgetett egy ideig. Anya mindenfélét kérdezgetett. Na, ez engem már végképp nem érdekelt. Egy cseppet sem. Közben a kis pisis meg rohangált össze-vissza. Még a kanapéra is felugrott. Na, mondhatom, ennek sem volt gyerekszobája. Én meg csak bóklásztam a kertben és marhára unatkoztam. Csak arra vártam, hogy végre menjünk már el innen.

Egyáltalán nem értettem, mire volt jó ez az egész. Ilyen unalmas nyaraláson még az életben se voltam.