Kátya vagyok, ha esetleg nem jönnétek rá magatoktól is. Meséltem már nektek, hogy engem örökbe fogadtak. Ez talán még nem lett volna olyan nagy baj, ha nem hurcolnak el az én kis csendes falumból ebbe a zajos, füstös, rémisztő nagyvárosba. Na, jó, az, hogy csendes, az persze túlzás, de ott legalább csak a sorstársaim ugattak vagy kilencvenen, ami szerintem nem tekinthető zajnak.
Drazsé mondta, hogy ezt a várost, ahol most lakunk, Budapestnek hívják. Na, és akkor mi van? Erre kell olyan büszkének lenni? Mert Drazsé ezt úgy mondta, mintha nekem el kellene ájulnom a megtiszteltetéstől. Hogy én „felkerültem” ebbe a Budapestbe. De én cseppet sem vagyok ettől úgy oda, mint ő. Azzal kérkedik, hogy ő póráz nélkül is nyugodtan sétálgat az utcán és nem fél attól a rengeteg idegentől, akik megállás nélkül jönnek-mennek mindenfelé. Sőt, még az autóktól sem fél, mert meg tud állni egyedül is a járda szélén. Én már azt sem értem, honnan tudja, hogy melyik a járda. És mitől olyan biztos benne, hogy oda nem jön fel egy autó? Akkor meg aztán hiába álldogál olyan büszke pofával a szélén. Én már az első perctől tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a Drazséval.
Erre már abból is rájöttem, hogy ez nagy barna mackó, akit teljesen érthetetlen módon neveztek el Drazsénak, még a gyerekeket is imádja. Atyavilág, ez tényleg nem komplett!
Engem a hideg kiráz, ha meglátok egy gyereket. Ezek a mini kétlábúak össze-vissza rohangálnak, meg hadonásznak, visítoznak és mindenféle rettenetes kerekeken száguldoznak. És hány féle-fajtán! Próbáltam megjegyezni, hogy melyiknek mi a neve, de végül feladtam. Nekem tök mindegy, hogy bicikli, vagy roller, vagy gördeszka, mind egyformán rémes. Először is teljesen kiszámíthatatlan, hogy az a kis csökött kétlábú éppen merre kormányozza ezeket a guruló rémségeket. És ha éppen felém? Akkor mi lesz velem? Én ugyan irtó gyorsan tudok rohanni, de persze nem úgy, hogy az a póráznak nevezett rabszíj a nyakamon van. Aminek a végét Zsuzsa, az új gazdim fogja, és nem hagyja, hogy elmeneküljek a kis törpe-szörnyek elől. És még ő van megsértve, ha veszettül ugatni kezdek. Hát őszintén, mégis mi mást tehetnék?
Kép: divany.hu
Zsuzsa egy ideig gyalog hurcolt engem a futtatóba. Persze vezetőszáron, mint egy bűnözőt. Drazsé meg ott flangált nagyképűen mellettünk. Ha el tudtok képzelni ennél rémesebbet, akkor zsenik vagytok! Át kellett menni egy parkon, ahol nem csak iszonyatos méretű kétlábúak jöttek-mentek, de még kicsi szörnyetegekkel is tele volt. A visító rémekkel. És akkor még nem is említettem azokat a négykerekű dobozokat, amelyeket kétlábúak tologatnak és a dobozból mindenféle ismeretlen, ám annál borzasztóbb hangok hallatszanak ki. Hol bőgés, hol meg olyan, hogy gö-gö-gö. El nem tudom képzelni, hogy miket hurcolásznak ezekben a guruló dobozokban, amik ilyen fura hangokat adnak.
Kép: divany.hu
Végre a gazdim rájött, hogy mindketten jobban járunk, ha autóval megyünk a futtatóba. Amit Drazsé nagyképűen csak futinak hív. Mondhatom nektek, azért ez a futi sem a béke szigete. Az persze jó benne, hogy sok másik kutya is van ott, mert azokkal legalább lehet játszani meg rohangálni. Meg ellopni a labdájukat és akkor mindegyik engem kerget. Az buli!
De amikor megláttam, hogy a futi mellett egy másik futi van, amelyikben nem kutyák, hanem kétlábúak mászkálnak, tornáznak, napoznak, akkor majdnem szívszélhűdést kaptam. Nem beszélve a rengeteg gyerekről és babakocsiról. Mert mint megtudtam, így hívják a négykerekű bömbölő dobozokat.
Most valami „terápiára” járok a gazdimmal. Hogy ne ugassak folyton. Hogy miért olyan nagy csoda, hogy egy kutya ugat, azt kérdezzétek meg tőle! De a gazdim meg Mariann, aki a terápiát csinálja velem, kitalálták, hogy nekem „félelem-agresszióm” van.
Kép: problemaskutyak.hupont.hu
Még jó, hogy félek. Van is mitől. De ők az ugatást hívják agressziónak. Azt hiszem, fogalmuk sincs róla, hogy milyen egy kis terrier kölyök, ha agresszív. Hiszen én még soha sem haraptam meg senkit.
Pedig néha de jó lenne!
