Dr. Drazsé

Sok minden történt azóta, amióta első könyvemben meséltem nektek magamról, meg a családomról. Remélem, mindannyian olvastátok. Ha esetleg, netalántán mégsem, azonnal pótoljátok!

Hogy a lényeggel kezdjem, rengetegszeres APA lettem. Megismerkedtem Bimbivel, a gyönyörűséges csokilabi lánnyal. Még be sem léptünk a kapujukon, már kintről, az utcáról beleszerettem.

Na és amikor végre kinyitották a lányos ház kapuját! Addigra már Bimbi is halálosan belém szeretett. Így azonnal úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Ez, nálunk, kutyáéknál nem jár akkora felhajtással, mint a kétlábúaknál. Semmi ceremónia, se pap, se anyakönyvvezető, vagy hogy hívják azokat a fura ruhába öltözött komoly alakokat, akik folyton ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki „igent” mondjon, aki elébük kerül.

Kép: metropolita.hu

Tanúk sem kellenek nekünk. Nélkülük is tudjuk, hogy házasok vagyunk. Nincsen holtomiglan-holtodiglan, se virágözön, se flancos menyasszonyi ruha. Ezekre csak a magabizonytalan emberféléknek van szükségük. Mert ők nem olyan fejlett ösztönlények, mint mi. Aztán meg a végén elválnak. Sok ilyent hallottam. Akkor meg minek ez az egész herce-hurca.

Mi, mármint Bimbi meg én, azonnal nekiláttunk a gyerekcsinálásnak. Végül is ezért jöttünk lánykérőbe. Lett is nyolc gyönyörűséges csokilabi kölyköcskénk.

Fotó: Láng András

Fotó: Láng András

Az egyik éppen velünk szemben lakik. Őt az embergazdái Sóletnek nevezték el. Mit mondjak, elég furcsa név, de hát végül engem is Drazsénak hívnak. Hiába, ezek a gazdik még akkor is a hasukra gondolnak, amikor nevet adnak nekünk.

Sólet
Fotók: Láng András

Sólettal játszom

Azért döntöttem úgy, hogy újra írok nektek – akik már persze olvastátok az első könyvemet – hogy elmeséljem, már megint APA lettem. Bimbi meg anya. Mert a mi szerelmünk nem csak örök, de igen termékeny is. Még kilenc kicsi csokilabit hoztunk össze mi ketten. Hát nem vagyunk zseniálisak?

Én sajnos még nem láttam őket, de abban látatlanban is biztos vagyok, hogy ugyanolyan gyönyörűek, mint Bimbi meg én.

Majd ha picit nagyobbak lesznek egy kispatkánynál, megmutatom nektek is.

Kátya vagyok. Hét hónapos. Illetve most, hogy ezt írom, már nyolc. Iszonyúan okos vagyok. Így azután hamar megtanultam írni. Meg Drazsé mondta nekem, hogy ebben a családban mindenki ír. Mondott valami egészen furcsa szót is, valami grofo, vagy grafo, és a végén meg valami mániát említett.

De kezdjük az elején. Drazsét már ismeritek, ő egy csoki labrador. Hozzám kicsit öreg, mert már hat éves. De attól még elég jó fej. A hangsúly az „elég”-en van.

Úgy kezdődött ez az egész bonyodalom, hogy én békésen – na ez túlzás – éldegéltem valami faluvégen sok-sok másik kutyával együtt.

Na, tessék, most Drazsé beleugat az én szövegembe. Azt mondja: Csévharaszt. Meg hogy menhely. Nem tudom, mit akar ezzel, de nem szeretem, ha beleugatnak a dolgaimba.

Egyszer csak megjelent ezen a szép, békés, nyugodt, csendes faluvégen egy nő meg Drazsé. Drazsé Anyának hívja a nőt, de szerintem van neki rendes neve is. Hallottam. Zsuzsa. Nekem nincsen se apám, se anyám, ez a Zsuzsa meg végképp nem lehet egy Anya. Főleg nem nekem. Először is egyáltalán nem hasonlít semmiféle terrierre. Összesen csak két lába van, vagyis még csak nem is kutya. Ez a Drazsé tök hülye.

 Jöttek ezek ketten többször is és akkor mindig kivittek a kennelből sétálni. Ez végül is rendes dolog volt tőlük. Jókat rohangálhattam az erdőben. De ez a Zsuzsa mindig visszahívott. Fejhangon visítozta, hogy gyere, gyere, gyere! Hallom én elsőre is, nem kell sivalkodni. Ha akarok, úgyis visszamegyek. Na, jó, neki mindig visszamentem, hadd örüljön. Meg olyankor adott falatkát is. Aztán visszavittek az én szépséges kennelembe a haverjaim közé és végre elhúztak.

Kivéve az utolsó alkalommal. Akkor ez a Zsuzsa hosszan beszélgetett Verával. Vera egy nagyon rendes csaj, mindig adott enni nekem, meg a többieknek is. Ezek ketten a nagy dumálás közben össze-vissza írogattak mindenféle papírokat . Ez persze engem cseppet sem érdekelt, elvégre mi közöm hozzá?

Kiderült, hogy van hozzá közöm. Ez a Zsuzsa felkapott és betuszkolt az autójába. Az autó még hagyján, de az ülésen volt egy rácsos ládika és abba szuszakolt be engem. Drazsé meg magától beugrott a csomagtartóba. Mondom, hogy eszement egy kutya ez a Drazsé. És akkor Drazséstul, Zsuzsástul, kutyaládástul jó hosszan autóztunk. És megérkeztünk egy iszonyatos, hangos, zajos, büdös forgatagba, tele ismeretlen emberekkel, recsegő, zörgő izékkel és olyan kutyákkal, akiket egy-egy kétlábú valami madzagon rángatott. Kutyaúristenem, hová kerültem?

Kép: hetek.hu

Kép: haziallat.hu

Minden esetre én jól telehánytam azt a rémes kutyaládát.